Miben különbözik a fordító és a tolmács?
Tapasztalataink alapján a köztudatban nem válik el élesen a nyelvi közvetítés két formája. Pedig a kérdést gyorsan is elintézhetnénk: A fordító írásban dolgozik, a tolmács pedig szóban. Mivel azonban itt bőven van helyünk, szeretnénk egy kicsit megkapargatni a felszínt, és rávilágítani néhány olyan különbségre, amelyek elsőre talán nem is annyira nyilvánvalóak. Elolvasva az alábbi rövid áttekintést, talán megérthetjük azt is, hogy miért is ritka az olyan nyelvi közvetítő, aki ugyanolyan magas szinten képes tolmácsolni és fordítani.
Írásbeliség/szóbeliség: Elsőként tehát aszerint érdemes különbséget tenni, hogy a nyelvi közvetítés írásban vagy szóban zajlik-e. Ez a ma már nyilvánvaló különbség régebben korántsem volt ennyire egyértelmű. A 19. században Friedrich Schleiermacher német teológus-filozófus például abban látta a fő különbséget, hogy a tolmács az üzleti életben tevékenykedik, a fordító pedig az irodalom és művészet terén. Az írásbeliség-szóbeliség csak e különbség következményeként fogalmazódott meg nála, hiszen az üzleti tárgyalások szóban zajlottak (és zajlanak), míg az irodalom elsődleges megnyilvánulási formája az írásbeliség. Sajátos átmenetet képez a nyelvi közvetítés két típusa között a "blattolás", ami egy írott szöveg szóban történő közvetítését jelenti, és amit így a konszekutív tolmácsolás egyik altípusának is tekinthetünk.
Időbeliség: A szóbeliség/írásbeliség közötti különbségből következik, hogy a (szinkron)tolmács valós időben dolgozik, fordítás esetében viszont rövidebb-hosszabb idő telik a forrásnyelvi szöveg feldolgozása és a célnyelvi szöveg elkészítése között. Ilyen szempontból a fordító tevékenységét talán leginkább a konszekutív tolmács munkájához lehet hasonlítani azzal a lényeges különbséggel, hogy a fordító (legalábbis a szöveg leadásáig) bármikor visszatérhet a szöveg egy adott pontjához, amelyet újragondolhat és újrafogalmazhat. A tolmács ezzel szemben egyszeri és megismételhetetlen aktust hajt végre, hiszen még konszekutív tolmácsoláskor sincs lehetőség arra, hogy a tolmács újból meghallgassa a szöveget, és az sem szerencsés, ha gyakori önkorrekciót végez. Az időbeliséggel függ össze, hogy tolmácsolás esetén a forrásnyelvi és a célnyelvi szöveg ugyanabban a szituációban keletkezik (még akkor is, ha esetleg előre megírják), míg fordítás esetén gyakran előfordul, hogy a forrásnyelvi és célnyelvi szöveg között hosszabb idő, akár évszázadok telnek el (és akkor az újrafordításokról ne is beszéljünk).
Nyelvtudás: Egyesek szerint a fordítónak "csak" a célnyelvet kell anyanyelvi szinten ismernie, a tolmács viszont legyen mindkét nyelv (közel) anyanyelvi szintű használója. Az állítás mellett és ellen is lehet érveket felhozni. Kétségtelen, hogy míg a fordító különféle eszközök felhasználásával leplezni tudja esetleges lexikai hiányosságait (azaz utánajárhat az ismeretlen forrásnyelvi szó jelentésének), és így a forrásnyelv tökéletes ismerete nélkül is képes megfelelő minőségű célnyelvi szöveget készíteni, addig a tolmács nehezebben tudja elfedni tudásbeli hiányosságait. Ugyanakkor ha valóban elvárnánk a közel anyanyelvi szintű nyelvtudást, akkor nagyon sok kiváló tolmács munka nélkül maradnak, hiszen a nyelvtudás a tolmácsolási tevékenységnek csak egy (de fontos) momentuma. Arról nem is beszélve, hogy az anyanyelvi szintű nyelvtudás meghatározása korántsem könnyű, és szigorú értelemben véve szinte kizárt, hogy egy nyelvhasználó valóban anyanyelvi szinten beszéljen két nyelvet, hiszen ez a nyelvtudáson kívül magában foglalná a két kultúra egyenértékű ismeretét is (és ki tudja, még mi mindent).
Segédeszközök: A következő különbség, amely (főleg a rutintalan) tolmácsoknak okozhat néhány kellemetlen percet, nem is szorul különösebb magyarázatra. Míg ugyanis a fordító bármilyen segítséget és segédeszközt felhasználhat a forrásnyelvi szöveg megértéséhez és a célnyelvi szöveg létrehozásához, addig a tolmács csak a saját erőforrásaira támaszkodhat. Ha egy együttműködő megbízóval találkozik, akkor ugyan felkészülhet előre a tolmácsolási feladatra, de sosem lesz arra lehetősége, hogy a tényleges tolmácsolási aktus során utánanézzen az ismeretlen kifejezéseknek/szavaknak. Ezért nagyon fontos, hogy a tolmács alapos nyelvtudással és széles körű általános műveltséggel rendelkezzen. Azt szokták mondani, hogy a tolmács olyan, mint egy újságíró: Mindenhez ért egy kicsit, de a tudása nem közelíti meg a témában járatos szakemberek ismereteit. Ebből a szerteágazó nyelvi és tárgyi tudásból tud meríteni, amikor a tolmácsolási szituáció váratlan fordulatot vesz, és pl. egy orvosi konferencián az előadó hirtelen klasszikus idézetekkel szórakoztatja a közönséget.
Személyiség: Pszicholingvisztikai szempontból talán a legizgalmasabb kérdés, hogy ki alkalmas tolmácsnak, és ki válassza inkább a fordítói szakmát. Nagy általánosságban kijelenthető, hogy a tolmács inkább extrovertált, míg a fordító inkább introvertált személyiség. A nyelvi közvetítés két formája ezen belül annyira eltérő jellembeli tulajdonságokat kíván, hogy sokan a fordítást és tolmácsolást két külön szakmának tekintik. A gyakorlatban ugyan (legalábbis Magyarországon) ritkán fordul elő, hogy valaki csak fordítóként vagy tolmácsként keresi meg a kenyerét, általában azonban mindenkinek megvannak a személyes preferenciái, úgy is mondhatnánk, hogy vannak olyan tényezők, amelyek valakit inkább tolmácsolásra vagy inkább fordításra hajlamosítanak. Következzen néhány olyan tulajdonság, amellyel inkább a tolmácsoknak kell rendelkezniük: Stressztűrőképesség, jó memória, empátia, gyors reakcióidő, jó előadói tulajdonságok, jó koncentrációs készség, általános intelligencia.
Ezenkívül persze van egy sor olyan (külső) tényező, amely inkább tolmácsoláskor esik latba pl. kellemes orgánum és megjelenés, az utóbbira a fordítóknak legfeljebb egy állásinterjún kell fokozottan ügyelniük.
Láthatóság: A láthatóság már inkább az eltérő kommunikációs helyzettel függ össze: A tolmács többnyire szem előtt végzi a munkáját (ez persze a távtolmácsolásra alapból nem igaz), tehát a forrásnyelvi és a célnyelvi közönséggel is közvetlen kapcsolata van. Ebből következik, hogy a nonverbális kommunikáció fontos kísérőeleme a tolmácsolásnak. Ilyen szempontból a fordító eszköztára szűkebb: A forrásnyelvi üzenet megértéséhez többször is átolvashatja a szöveget, és figyelembe veheti azokat a szövegen kívüli tényezőket is, amelyek a fordítandó szöveg létrejöttét befolyásolták és így a fordításra is hatással vannak (ki hozta létre a szöveget, hol és mikor készült), de nem tud támaszkodni a nonverbális jelekre (gondoljunk csak arra, hogy milyen gyakran értünk félre egy egyébként viccesnek szánt írásbeli üzenetet, amit szóban egyből megértenénk).
Fordítástechnika: Bár többnyire a fordítóval és a tolmáccsal szemben is elvárás, hogy maradéktalanul adják vissza a szöveg információtartalmát (most tekintsünk el pl. a reklámfordítás speciális esetétől), lényeges különbség van abban, ahogyan ezt teszik. Ideális esetben a tolmács (nyilván az időbeli korlátok miatt) elvonatkoztat a szavak szintjétől, és a mondatok mélyebb tartalmát közvetíti. Szinkrontolmácsolás esetén még az is előfordul, hogy kellő rutin birtokában a tolmács megjósolja az éppen elhangzó mondat végét, tehát kicsivel a beszélő előtt jár. Ugyan közhelynek számít, hogy a fordító sem szavakat fordít (hiszen akkor a fordítást könnyű lenne automatizálni), hanem a szöveg információs tartalmát fogalmazza újra a célnyelven, de fordításkor a forrásnyelvi és célnyelvi szöveg között mégiscsak sokkal nagyobb a formális megegyezés, mint tolmácsolás esetén. Hiba tehát, ha a tolmács teljesítményét az alapján ítéljük meg, hogy hogyan fordította a szavakat (ne adj' isten, hogy hány szót nem ismert vagy nem fordított), sokkal inkább a fenti tényezőket együttesen kell figyelembe vennünk (előadói képességek, hangerő, fellépés stb.). Az a tolmács, aki nem ismer egy lényeges szakkifejezést (vagy pillanatnyilag nem jut eszébe), de ügyesen kivágja magát a helyzetből, sokkal inkább dicséretet érdemel, míg fordítás esetében ezt egyértelműen szakmai hiányosságnak tudhatjuk be (miért nem nézett utána).
Elismertség: Egy szigorúan szubjektív tapasztalatokon alapuló kategória következik. A fordítóknak vagy a tolmácsoknak jobb a társadalmi megítélése? Nehéz kérdés. A valós idejű közvetítés miatt a tolmácsok egyértelműen nagyobb pszichikai nyomás alatt dolgoznak, mint a fordítók (persze mindenki ismeri a tegnapra kért fordítások miatti kellemetlen érzést), amit még a tolmácsolt konferenciákat ritkán látogató hallgatóság is vastapssal jutalmaz (ha másért nem, azért, mert a többiek is tapsolnak), az előadó pedig nem ritkán személyesen is megköszöni a tolmács közreműködését. A tolmácsok kedvező társadalmi megítélését tovább javítja, hogy gyakran olyan helyeken dolgozhatnak, és olyan emberekkel kerülhetnek kapcsolatba, amire egyszerű halandó fordítóként soha nem lenne lehetőségük, és ez némi irigységgel vegyes tiszteletet ébreszt az emberekben. A szakfordítót a legritkább esetben (azaz soha nem) tapsolják meg: szinte közhelynek számít, hogy a szakfordító akkor végzi jól a munkáját, ha visszajelzést nem kap ugyan, de további megbízásokat igen. Az igazán jó műfordítók ugyan kiléphetnek a névtelenségből, de az anyagi elismertségük sosem (?) fogja elérni a tolmácsokét (ettől némileg árnyaltabb, de elég borús képet fest a műfordítás helyzetéről Halasi Zoltán pár évvel ezelőtti cikke).
______________________
Megjegyzés
A szabadon felhasználható képek forrása az Impresszumban található.